Pokol

Megint itt. Egyik baj jön a másik után. Csak ennyi. Nem tudom leírni! Valahogy nem megy. Pedig milyen szívfacsaró lenne. Nem tudom, ezek után hogy fogok bárkinek is a szemébe nézni. Legjobb lesz, ha nem állok szóba senkivel. Nem tudtam megjavulni, egyszerűen ilyen a természetem. Nem érdemlem meg, hogy szeressetek, törődjetek velem. Olyan vagyok, mint egy lelketlen pszichopata. vagy inkább egy őrült??? Esetleg egy deviáns ember, akit megviselt a sok szarság? Választhatsz. Rosszat csináltam, és fogok is még... :'( Remélem a pokolban fogok elégni. Már ha bekerülök oda... De most is csak ezt tudom mondani: az nem mostanában lesz. Addig visszavonulok és igyekszem senkinek sem ártani. :(
Most, hogy így szembe jut, a valódi pokol szerintem az én lelkemben van. Talán lelkiismeretnek hívják...

Elvarázsolt világ. Búbánatos!

Mindig mozgásban. Ez a baj, mindig, mindig mozgásban és sohase egyhelyben. Látod, amikor beszélgetsz velem, 1 pillanatra elfordulsz, és már nem vagyok ott. A jó útról is ilyen fénysebességgel tértem le. Minden nap máshol alszom. Ha éppen nincs stresszelnivaló, akkor gyártok magamnak. Nem tudom, mikor jöb el a megnyugvás. Szerintem majd mikor már végre végleg otthon lehetek. De addig még 2 év hátravan. Fura érzés, mikor felébredek, és nem a megszokott helyemen vagyok. Suli (ahol nem tudok koncentrálni, a magam baja van a fejemben), utána azon töröm a fejem, hova a fenébe tegyem a cuccaimat, míg értem jönnek vagy én megyek valahova. Na ez a hetem ilyen, mintha nem is valóság lenne, hanem valami idétlen kalandfilm, ahol nem sok fantáziája van a rendezőnek. Szar a forgatókönyv, mintha kihagytak volna belőle pár oldalt. Itt csak én vagyok a jó színész, tökéletesen játszom a közömbös, vagány kiscsajt. Még jó, hogy tudnak segíteni. Minden percben itt van valaki, akihez fordulhatok. Különben már réges rég megbolondultam volna. Tényleg egy álomvilág, de borzalmas! Egy tized másodperc alatt elveszítettem mindent. El se hiszem! Még jó hogy másol, másnál segítségre találtam.

Magasban...

Most éppen nem egy gödörben vergődök, hanem a magasban szárnyalok. Tök jó, felülről nézem az egész világot. :) Ennyit én is megérdemlek, hogy legalább pár napra boldog legyek. Lehet hogy megadatik. Megerősödve kell kezdenem az új évet, most, hogy az álmaim nem szakadtak meg végleg. Kivárom, mi lesz a vége, de most még minden oké körülöttem, nem veszélyezteti semmi se a jövőmet. Remélem így is marad. Rám fér már a megnyugvás! :)

Álmok

Tele voltam álmokkal. Tele minden buta kamasz elképzelésével, hogy majd híres énekes leszek, ha pár évvel idősebb leszek. Felnőtt fejjel szerettem volna író lenni. Megírni a fájdalmat, a szenvedést, a közelgő halál előtti vigaszt. Szerettem volna elmerengeni az élet rejtélyein (mert van bőven), akartam volna még sok törődést adni kedves kis családomnak. De... nem jött össze. Helyette hív az erdő, hajt egy kifáraszthatatlan motor. A gép újratermeli a könnyeket. Egy átkozott, láthatatlan valami felerősíti a vágyakat elmebeteg akarattá. Álmodni szabad. Hátha nem ébreszt fel a reggeli szél. Talán egyszer bedöglik a könnytermelő gépezet, és még az író is visszatér belém. De nem valószínű, inkább elégedjetek meg a régi bejegyzéseimmel, mert akárhogy is fáj, nem megy. Az írás. Csak növelném a netes selejtet, vagy talán szánalmasan néznétek rám, amit nem akarok. csak annyit akartam, hogy valósuljanak meg az álmaim, de arra még várni kell. Hosszú ideig.

Mély gödör fenekén

Senki nem ír rám. A másodpercmutatónak adtam egy kis speedet, hadd járjon gyorsabban, de hát nem akar. Ő tudja...Gondoltam, majd minden rendben lesz, és boldogan kezdem az új tanévet, megváltozva, megerősödve, de tévedtem. Helyette a sír szélére löktek. Nem is igazán érdekel, de hát azt hittem, hiányozni fogok valakinek. Reméltem, hogy segít valaki, aki nem érdekember. Baromságokban hittem, most már rájöttem. És léptem egy nagyot, hopp... pont a gödörbe. Akkorát estem, hogy nem heverem ki, amíg élek. Már ha túlélem. Jól érzem itt lent magam. Fekszem, érzem, ahogy a gondolatok kiszállnak belőlem, és csak röhögök, ha az erős élet felém száll. Gúnyosan kiröhögök minden józan embert, utánuk küldöm az eszem, csak azzal a fránya lélekkel van a baj. :) Attól nem tudok megszabadulni, csak akkor, ha végre végleg elalszom. Érzem ahogy senki nem akar foglalkozni velem. Hallom az aggodalmas sikolyokat. Nagyon fáj, ahogy rám lapátolják a földet. és mégjobban fáj, hogy elfelejtenek. :(

Kitört a vihar

Aznap délelőtt még nem tudtam mi vár rám. Fogalmam se volt, hogy aznap még találkozhatok Szívecskémmel, az azután kitörő viharról meg végképp nem sejtettem semmit. Egy sör fölé hajolva már éreztem hogy baj van, igaz, a szél még csak akkor kezdett fújni. De aztán valahogy viharos ereje lett. Én a bárpultot támasztottam, de tudtam, hogy odakint vad szelek kergetik körbe-korbe az üres sörös- és konzervdobozokat. Még egy dögnehéz borosüveget is ledöntött az asztalról, a szalvétákat szerteszét fújta az udvaron. Faágatat vágott a szobánk ablakához. Be is kellett csukni, mert a szél majdnem letépte a függönyöket. Én csak néztem a korsót, benne a sörrel. Félni kezdtem. Próbáltam valakit elérni, de nem volt szabad gép, a telefonomon meg nem volt pénz. Mintha elvágtak volna a külvilágtól. Menekülni akartam a felhők elől, de akkor kitört a vihar. Autók, buszok robognak körülöttem, én félek, nem akarom, de a vihar egyre csak tombol. Jégeső veri a kollégiumot, de ezt már bentről nézem. Ezt éltem át, mielőtt előkerült a kígyóméreg. A ruháim közül vettem elő, a vihar pont a fejünk fölött volt és elérte a tetőpontját. Volt, aki a szobába menekült, én már nem tudtam. Lebénított a kígyóméreg. Mindig vannak bátrak, akik nem félnek a vihartól, ők velem voltak, a többiek ellenem. Legalábbis a méreg ezt hitette el velem, mert megvágta az emlékezetemet. A villámok újra és újra lecsaptak, mindig a szobánk mellé. Túl sok volt belőlük aznap. Aztán kezdett lecsendesedni a vihar, szomorkás eső vette át a helyét. Néha felerősödött, jégesővé vált, talán a kollégiumot akarta széverni, vagy csak éppen erre járt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy jó sokáig esett. a vihar egy életre elmosta a jó híremet, széllel kergette, esővel áztatta. A kígyóméreg meg az emlékeimet vitte magával. Vigye, bánom is én. Azóta kopár földön járok. A légkör mérgező, a talaj bármikor meghasadhat alattam. A következő vihar messze van még. Bár nem akarom, mégis kitör, újból és újból. Mindegy, legközelebb már otthon leszek. Még mindig reménykedek, hogy egyszer majd kizöldülnek a fák, és újra előbújik a nap a gonosz fekete felhők mögül. Talán akkor a talaj is felszárad majd, és nem akar majd mindenáron kettéválni alattam. Vagy ha kettéválik, hát... bánom is én. Már csak biztonságot akarok, és hogy ne bántsanak, ne röhögjenek azok a csúnya fekete fellegek. Mert ugye mindig ők győznek, esőből állnak és ezen a Földön a víz az úr!

Kötelességlépcső

Örülök a teljesítményemnek. Eddig jobb, mint a tavalyi. Még nem versenyképes, de már elindult egy lassú fejlődés. Kutatómunkám is elkezdődik, amint a szabad perceim aránya rohamosan nőni kezd. Vannak terveim az új félévre, remélem lesz belőle valami. Az az elkeserítő, hogy olyan környezetben vagyok, ahol nem tanul körülöttem senki, sőt még engem mernek strébernek nevezni, és le akarnak beszélni a tanulásról. Hát nem vagyok stréber, csak szeretnék valamit teljesíteni, valamit felmutatni, amitől ma több vagyok mint tegnap. Érdekes módon egy emelettel feljebb már tanulnak. Itt nem divat valahogy. Itt a semmittevés meg a pasikhoz dörgölőzés a divat, heti háromszori nagyberúgással megfűszerezve. A normálisak messziről elkerülnek, és ez nagyon fáj. Mintha valami undok taszító erő lenne körülöttem. Ráadásul túlbecsülik a képességeimet, sokkal jobbnak látnak, mint amilyen vagyok. Nekem meg kell felenem ennek a képnek, különben csalódást okozok. Ez idegesít, igen, hogy jobb legyek önmagamnál (tanulásban), nehogy rájöjjenek, nem vagyok én tehetséges semmiben. Kicsit túlhajszolt vagyok, mások nem értenek meg, de nem érdekel. Megint csak azt tudom mondani, nem ismernek. Fogalmuk sincs, ki vagyok. Biztos valami robot, aki tudja az összes létező német szót, és néha feltakarítja a koliszobát, csak úgy, gombnyomásra. Eddig rohadtul szarul éreztem magam, most már olyan vagyok mint egy robot, mindenféle érzelem nélkül. Csak a teljesítmény, csak működni - más semmi. És nem lesz vége addig, míg az utolsó vizsgámat sikeresen le nem tettem.

kicsi szív összetört

Nem tehetek róla, hogy nincs hozzám hasonló lény ezen a világon. Csupa tökegyforma, kívülálló alak. Mérgesek rám, nem tudnak megérteni. Pedig nem az én hibám, hogy nem embernek születtem. Ha letépem a torz álarcomat, és megmutatom a valódi belsőmet, csak még jobban kiábrándulnak belőlem. Ők bezzeg egyformák, úgyanúgy felenek meg az iskolai elvárásoknak, úgyanúgy válaszolnak a kérdésekre, ők nem értik félre a feladatokat, és teljesen máshogy kommunikálnak. Mintha kollektív tudatuk lenne, amiből én kívülálló vagyok. Ez a közös, nagy-nagy-nagy valami el fog engem taposni, ettől félek. Egy hatalmas szörny közeleg felém, csak úgy árad belőle a hullaszag, én meg folyton előle bujkálok. Egy egész hadsereg egyetlen szerencsétlen újonc katonával szemben. És jön a szörny, valami zajos, morajló valami, sötét színű, hatalmasnagy, alig belátható... és nekem megy százszor, ezerszer is, de minden egyes csapás jobban fáj nekem, ahelyett, hogy inkább megszoknám. A kollektív tudatot nem lehet kiirtani. A kollektív szörny elől csak legfeljebb pár órára lehet elbújni. De most már mindegy, beleestem a mókuskerékbe, kezdődik minden az elejéről!!! Nem akarom, mégis... kezdődik.
Itt a napsütéses tavasz, próbálok valamit meríteni az erejéből, és átvészelni ezt a hol elviselhetetlen, hol semmilyen állapotot. Ha valakinek "vérzik a szíve, menjen szívsebészhez. De ha valakinek a lelke vérzik, az mit tud csinálni? A lélek az olyan megfoghatatlan valami. Tanán hormonok. Csak az a baj, hogy a szívem összetört, ha felvágna egy sebész professzor, akkor csak apró barna csomókat találna a helyén. De ami nagyobb baj, hogy a lelkem kiszabadult belőle. Most ésszel keresem és próblom visszarángatni. Ha visszarántottam, elkezdem vigasztalni. Sokszor sikerül. :))) Az jóóó, akkor megnyugszom, és már semmi fájdalom nem érdekel. De ez valahogy (nem értem miért) nem tetszik a kollektív szörnyek, egyből támad. Én csak védekezek. Ennyi.

Blogolófében

Csak sulis gépről merek blogolni. Nem szeretném, ha a blogomnak bármi nyoma maradna az otthoni gépemen...
Sok mindennel vádoltak mostanában. Az az egyik, hogy álszent vagyok. Pedig nem vagyok az! Csak mások mások valahogy nem tudnak kiismerni (mondjuk nem tudom miért, nem olyan nehéz). Olyanokat mondanak rólam, amiknek csak a fele igaz, és olyanok mondják, akik sokkal rosszabbak nálam, és ez zavar. Nem vagyok megjátszós, de tényleg. ha azt mondom, hogy szarul érzem magam, az nem csak figyelemfelhívás, hanem tényleg szarul vagyok. nem tudom, mit nem lehet ebben megérteni.
Van még valami. Érzem, hogy meghalnak a szép emlékek. Megszűnnek, elpárolognak, lassan úgy érzem, mintha nem is történt volna velem semmi érdekes a 20 évem alatt. Amire eddig szívesen gondoltam, ami éltetett, ami lelket öntöt belém azt most kezdem elfelejteni. Már nem tudok jókat röhögni a közösen eltöltött perceken. Nem érzek késztetést, hogy rá gondoljak. Először még szörnyű volt, mert emlékek nélkül az ember csak robot, valami biokémia által működtetett gép. most viszont úgy érzem, tiszta lappal indulok. De a rossz emlékek megmaradtak, azok bezzeg kísértenek végig. Hiába kezdek "tiszta lappal", ha az új életem is ugyanolyan lesz, mint a régi. Már nem érdekel a bulizás, szórakozás, semmi. Inkább tanulok, rejtvényt fejtek, 1000 db-os kirakóval kínlódok, igyekszek elviselni másokat.
Nem értem, hogy aki elvesz tőlem 250 Ft-ot, az miért tagadja le, mikor én még 5 Ft-ot is bevallok, pedig az nem is pénz. Hozányúlnak az én cuccaimhoz, nem törődnek vele, hogy lélek van bennük... de majd megszívják. :)
Most örülni kell a biztos helynek, a napsütéses melegnek, a blogolásnak, és minden pótcselekvésnek, ami kitölti az életemet és másokkal is elhiteti, hogy élek még lélek nélkül is.