Kötelességlépcső

Örülök a teljesítményemnek. Eddig jobb, mint a tavalyi. Még nem versenyképes, de már elindult egy lassú fejlődés. Kutatómunkám is elkezdődik, amint a szabad perceim aránya rohamosan nőni kezd. Vannak terveim az új félévre, remélem lesz belőle valami. Az az elkeserítő, hogy olyan környezetben vagyok, ahol nem tanul körülöttem senki, sőt még engem mernek strébernek nevezni, és le akarnak beszélni a tanulásról. Hát nem vagyok stréber, csak szeretnék valamit teljesíteni, valamit felmutatni, amitől ma több vagyok mint tegnap. Érdekes módon egy emelettel feljebb már tanulnak. Itt nem divat valahogy. Itt a semmittevés meg a pasikhoz dörgölőzés a divat, heti háromszori nagyberúgással megfűszerezve. A normálisak messziről elkerülnek, és ez nagyon fáj. Mintha valami undok taszító erő lenne körülöttem. Ráadásul túlbecsülik a képességeimet, sokkal jobbnak látnak, mint amilyen vagyok. Nekem meg kell felenem ennek a képnek, különben csalódást okozok. Ez idegesít, igen, hogy jobb legyek önmagamnál (tanulásban), nehogy rájöjjenek, nem vagyok én tehetséges semmiben. Kicsit túlhajszolt vagyok, mások nem értenek meg, de nem érdekel. Megint csak azt tudom mondani, nem ismernek. Fogalmuk sincs, ki vagyok. Biztos valami robot, aki tudja az összes létező német szót, és néha feltakarítja a koliszobát, csak úgy, gombnyomásra. Eddig rohadtul szarul éreztem magam, most már olyan vagyok mint egy robot, mindenféle érzelem nélkül. Csak a teljesítmény, csak működni - más semmi. És nem lesz vége addig, míg az utolsó vizsgámat sikeresen le nem tettem.