Kitört a vihar

Aznap délelőtt még nem tudtam mi vár rám. Fogalmam se volt, hogy aznap még találkozhatok Szívecskémmel, az azután kitörő viharról meg végképp nem sejtettem semmit. Egy sör fölé hajolva már éreztem hogy baj van, igaz, a szél még csak akkor kezdett fújni. De aztán valahogy viharos ereje lett. Én a bárpultot támasztottam, de tudtam, hogy odakint vad szelek kergetik körbe-korbe az üres sörös- és konzervdobozokat. Még egy dögnehéz borosüveget is ledöntött az asztalról, a szalvétákat szerteszét fújta az udvaron. Faágatat vágott a szobánk ablakához. Be is kellett csukni, mert a szél majdnem letépte a függönyöket. Én csak néztem a korsót, benne a sörrel. Félni kezdtem. Próbáltam valakit elérni, de nem volt szabad gép, a telefonomon meg nem volt pénz. Mintha elvágtak volna a külvilágtól. Menekülni akartam a felhők elől, de akkor kitört a vihar. Autók, buszok robognak körülöttem, én félek, nem akarom, de a vihar egyre csak tombol. Jégeső veri a kollégiumot, de ezt már bentről nézem. Ezt éltem át, mielőtt előkerült a kígyóméreg. A ruháim közül vettem elő, a vihar pont a fejünk fölött volt és elérte a tetőpontját. Volt, aki a szobába menekült, én már nem tudtam. Lebénított a kígyóméreg. Mindig vannak bátrak, akik nem félnek a vihartól, ők velem voltak, a többiek ellenem. Legalábbis a méreg ezt hitette el velem, mert megvágta az emlékezetemet. A villámok újra és újra lecsaptak, mindig a szobánk mellé. Túl sok volt belőlük aznap. Aztán kezdett lecsendesedni a vihar, szomorkás eső vette át a helyét. Néha felerősödött, jégesővé vált, talán a kollégiumot akarta széverni, vagy csak éppen erre járt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy jó sokáig esett. a vihar egy életre elmosta a jó híremet, széllel kergette, esővel áztatta. A kígyóméreg meg az emlékeimet vitte magával. Vigye, bánom is én. Azóta kopár földön járok. A légkör mérgező, a talaj bármikor meghasadhat alattam. A következő vihar messze van még. Bár nem akarom, mégis kitör, újból és újból. Mindegy, legközelebb már otthon leszek. Még mindig reménykedek, hogy egyszer majd kizöldülnek a fák, és újra előbújik a nap a gonosz fekete felhők mögül. Talán akkor a talaj is felszárad majd, és nem akar majd mindenáron kettéválni alattam. Vagy ha kettéválik, hát... bánom is én. Már csak biztonságot akarok, és hogy ne bántsanak, ne röhögjenek azok a csúnya fekete fellegek. Mert ugye mindig ők győznek, esőből állnak és ezen a Földön a víz az úr!

Kötelességlépcső

Örülök a teljesítményemnek. Eddig jobb, mint a tavalyi. Még nem versenyképes, de már elindult egy lassú fejlődés. Kutatómunkám is elkezdődik, amint a szabad perceim aránya rohamosan nőni kezd. Vannak terveim az új félévre, remélem lesz belőle valami. Az az elkeserítő, hogy olyan környezetben vagyok, ahol nem tanul körülöttem senki, sőt még engem mernek strébernek nevezni, és le akarnak beszélni a tanulásról. Hát nem vagyok stréber, csak szeretnék valamit teljesíteni, valamit felmutatni, amitől ma több vagyok mint tegnap. Érdekes módon egy emelettel feljebb már tanulnak. Itt nem divat valahogy. Itt a semmittevés meg a pasikhoz dörgölőzés a divat, heti háromszori nagyberúgással megfűszerezve. A normálisak messziről elkerülnek, és ez nagyon fáj. Mintha valami undok taszító erő lenne körülöttem. Ráadásul túlbecsülik a képességeimet, sokkal jobbnak látnak, mint amilyen vagyok. Nekem meg kell felenem ennek a képnek, különben csalódást okozok. Ez idegesít, igen, hogy jobb legyek önmagamnál (tanulásban), nehogy rájöjjenek, nem vagyok én tehetséges semmiben. Kicsit túlhajszolt vagyok, mások nem értenek meg, de nem érdekel. Megint csak azt tudom mondani, nem ismernek. Fogalmuk sincs, ki vagyok. Biztos valami robot, aki tudja az összes létező német szót, és néha feltakarítja a koliszobát, csak úgy, gombnyomásra. Eddig rohadtul szarul éreztem magam, most már olyan vagyok mint egy robot, mindenféle érzelem nélkül. Csak a teljesítmény, csak működni - más semmi. És nem lesz vége addig, míg az utolsó vizsgámat sikeresen le nem tettem.