kicsi szív összetört

Nem tehetek róla, hogy nincs hozzám hasonló lény ezen a világon. Csupa tökegyforma, kívülálló alak. Mérgesek rám, nem tudnak megérteni. Pedig nem az én hibám, hogy nem embernek születtem. Ha letépem a torz álarcomat, és megmutatom a valódi belsőmet, csak még jobban kiábrándulnak belőlem. Ők bezzeg egyformák, úgyanúgy felenek meg az iskolai elvárásoknak, úgyanúgy válaszolnak a kérdésekre, ők nem értik félre a feladatokat, és teljesen máshogy kommunikálnak. Mintha kollektív tudatuk lenne, amiből én kívülálló vagyok. Ez a közös, nagy-nagy-nagy valami el fog engem taposni, ettől félek. Egy hatalmas szörny közeleg felém, csak úgy árad belőle a hullaszag, én meg folyton előle bujkálok. Egy egész hadsereg egyetlen szerencsétlen újonc katonával szemben. És jön a szörny, valami zajos, morajló valami, sötét színű, hatalmasnagy, alig belátható... és nekem megy százszor, ezerszer is, de minden egyes csapás jobban fáj nekem, ahelyett, hogy inkább megszoknám. A kollektív tudatot nem lehet kiirtani. A kollektív szörny elől csak legfeljebb pár órára lehet elbújni. De most már mindegy, beleestem a mókuskerékbe, kezdődik minden az elejéről!!! Nem akarom, mégis... kezdődik.
Itt a napsütéses tavasz, próbálok valamit meríteni az erejéből, és átvészelni ezt a hol elviselhetetlen, hol semmilyen állapotot. Ha valakinek "vérzik a szíve, menjen szívsebészhez. De ha valakinek a lelke vérzik, az mit tud csinálni? A lélek az olyan megfoghatatlan valami. Tanán hormonok. Csak az a baj, hogy a szívem összetört, ha felvágna egy sebész professzor, akkor csak apró barna csomókat találna a helyén. De ami nagyobb baj, hogy a lelkem kiszabadult belőle. Most ésszel keresem és próblom visszarángatni. Ha visszarántottam, elkezdem vigasztalni. Sokszor sikerül. :))) Az jóóó, akkor megnyugszom, és már semmi fájdalom nem érdekel. De ez valahogy (nem értem miért) nem tetszik a kollektív szörnyek, egyből támad. Én csak védekezek. Ennyi.