Előzmények

Ha azzal kezdem, sokminden történt a nyáron, unalmas vagyok. Mégis, muszály néhány részletre visszautalnom, különben nem érthető hol tartok most. 
Kezdődött a vizsgáknál. Időben elkezdtem a felkészülést, egész jó időpontokra fel tudtam venni a vizsgákat. Ezért (részben) nem érthető, miért voltak olyan durva rémálmaim, mikor arra ébredtem, hogy kaparom az arcomat. Ha persze logikus akarok lenni, akkor ráfogom a túlterheltségre és a szorongásra, ami ugyebár vizsgák előtt teljesen természetes. Valahogy éreztem, itt rossz dolgok fognak történni. Csak egy ócska, homályos megérzés volt, de valóra vált. Három héten keresztül olyan fura érzelmek öntöttek el, amilyet soha többet az életben nem akarok átélni. 
Olyan volt, mintha kiszívták volna belőlem a boldogságot, beleértve a legapróbb kis vidámságot is. Egy árva pillanatig se volt jó kedvem. Úgy éreztem, kezd megszűnni a lelkem, nem éltetett semmi, nem tudtam örülni semminek. A legrosszabb az volt, ahogy nem vettem észre magam körül senkit. Már annyira befordultam, hogy nem érdekelt, mikor megbántottam olyanokat, akiket szeretek. Önző voltam, csak a saját fájdalmam érdekelt. El  tudod képzelni, mit élhettem át. Állandó rossz közérzet, sötét jövőkép, apátia. Nem tudom hogyan, de KILÁBALTAM belőle. Vége! Lehet, hogy csak a stressz, vagy vitaminhiány okozta, ezért kérlek titeket, hogy egyetek rendesen, ügyeljetek a változatos étrendre. Akkor elkerültök egy olyasmit, amit itt tömören, elég gyengén összefoglaltam. 

Kastély, álomkert

Nehéz éjszakám volt, keveset aludtam. Folyton azt éreztem, nem elég jók a beadandóim, átéltem ahogy visszadobják őket. Átéltem ahogy szembeszállok a tanáokkal. Kétségbeestem, mert féltem a zh-tól. Meg amúgyis ideges voltam, mert lényegében tudtam, Sopron a hangosan röhögő közömbösség városa. Körülöttem futkoz a sok kis értetlenke, akik csak vihorászni meg üvölteni tudnak, de azt úgy, mintha vadállatok üzengetnének egymásnak az erdőben. Vannak persze kivételek, de nem állíthatom meg őket azzal, hogy: "figyu már, én nem egészen így, megy úgy gondoltam a dogokat, de te biztos megérted". Szóval ilyen emberek, és milyem környezet! Csupa váratlan akadály, ezer apró rohadt bökkenő, direkt azért, hogy semmi se úgy sikerüljön, ahogy én szeretném. Hiszen ki nem szarja le, hogy egész este kínlódtam a beadandómmal, ha nem tudom kinyomtatni? Kit érdekel, hogy mennyit küzdöttem önmagammal, hogy egyáltalán eljöjjek Sopronba? Mikor... most bődületesen elcsépelt közhelyet fogok leírni, de egyszerűen imádok az ágyban maradni. Nincs sok értelme felkelni, és végig szenvedni a napot kisírt szemekkel, vagy ellenkezőleg, betegre vihogott ábrázattal. Érzelmeim egyszerűen szétroppantanak, mielőtt lenyelnének. Aztán szépen lassan meghalnak minden érdeklődésemmel együtt, és olyan szép apátiás tüneteket mutatok, amilyent még csak leírva láttál egy lélekbúvár könyvben. A jó meleg ágyikóban minden megvan: odadobva a könyvem, amit olvasok, az mp3 lejátszóm, hiszen én magam vagyoka zene, de szerintem ezt már említettem. Ott pihennek ágyamban az álmaim, különleges fantáziám, minden érzésem és gondolatom. Ezt kell otthagynom, ki kell másznom a pihepuha takaró alól, bele a száraz és silány valóságba. Ahol még a virágok is tüskések, a levelek élesek, fájdalmasan, mélyen vágják a húsom. Úgy nézem itt az embereket, mintha beültem volna a nézőtérre. Passzív vagyok, nem mondom ki a lényeget. Egyék meg az emberek a valóságjukat, ők építették maguknak. Hát, akkor csak élvezzék, mert én kiválok közülük. Vidáman visszabújok az álmaim közé. Építek majd egy nagy, gyönyörűszép kastélyt. Csak én járok majd a kerjében. nem szedem le gyönyörűszép, illatos virágait. Élvezni fogom, hogy olyan színesek, és nekem nyílnak.  Egyedül járom majd a folyosókat, egyedül fedezem fel a könyvtárat. Egyedül keresem a nemlétező titkos járatokat. Beengednék én akárkit, de úgyse jönnek. Nem is akarnak.