barátok

Valamikor régen leírtam, hogy szerintem nem is létezik a barátság. Azt hittem, csak emberkreálta fogalom. Nekem nem voltak barátaim, ezért eltökéltem, hogy komolyan nemlétező fogalomnak tekintem a barátságot. Most viszont vannak barátaim. Akik valóban mellettem állnak, bármi rosszat is csinálok, akik nem érdekből csapódtak hozzám. Akik együtt nevetnek velem (rajtam). És akik most nagyon-nagyon hiányoznak. 

Előzmények

Ha azzal kezdem, sokminden történt a nyáron, unalmas vagyok. Mégis, muszály néhány részletre visszautalnom, különben nem érthető hol tartok most. 
Kezdődött a vizsgáknál. Időben elkezdtem a felkészülést, egész jó időpontokra fel tudtam venni a vizsgákat. Ezért (részben) nem érthető, miért voltak olyan durva rémálmaim, mikor arra ébredtem, hogy kaparom az arcomat. Ha persze logikus akarok lenni, akkor ráfogom a túlterheltségre és a szorongásra, ami ugyebár vizsgák előtt teljesen természetes. Valahogy éreztem, itt rossz dolgok fognak történni. Csak egy ócska, homályos megérzés volt, de valóra vált. Három héten keresztül olyan fura érzelmek öntöttek el, amilyet soha többet az életben nem akarok átélni. 
Olyan volt, mintha kiszívták volna belőlem a boldogságot, beleértve a legapróbb kis vidámságot is. Egy árva pillanatig se volt jó kedvem. Úgy éreztem, kezd megszűnni a lelkem, nem éltetett semmi, nem tudtam örülni semminek. A legrosszabb az volt, ahogy nem vettem észre magam körül senkit. Már annyira befordultam, hogy nem érdekelt, mikor megbántottam olyanokat, akiket szeretek. Önző voltam, csak a saját fájdalmam érdekelt. El  tudod képzelni, mit élhettem át. Állandó rossz közérzet, sötét jövőkép, apátia. Nem tudom hogyan, de KILÁBALTAM belőle. Vége! Lehet, hogy csak a stressz, vagy vitaminhiány okozta, ezért kérlek titeket, hogy egyetek rendesen, ügyeljetek a változatos étrendre. Akkor elkerültök egy olyasmit, amit itt tömören, elég gyengén összefoglaltam. 

Kastély, álomkert

Nehéz éjszakám volt, keveset aludtam. Folyton azt éreztem, nem elég jók a beadandóim, átéltem ahogy visszadobják őket. Átéltem ahogy szembeszállok a tanáokkal. Kétségbeestem, mert féltem a zh-tól. Meg amúgyis ideges voltam, mert lényegében tudtam, Sopron a hangosan röhögő közömbösség városa. Körülöttem futkoz a sok kis értetlenke, akik csak vihorászni meg üvölteni tudnak, de azt úgy, mintha vadállatok üzengetnének egymásnak az erdőben. Vannak persze kivételek, de nem állíthatom meg őket azzal, hogy: "figyu már, én nem egészen így, megy úgy gondoltam a dogokat, de te biztos megérted". Szóval ilyen emberek, és milyem környezet! Csupa váratlan akadály, ezer apró rohadt bökkenő, direkt azért, hogy semmi se úgy sikerüljön, ahogy én szeretném. Hiszen ki nem szarja le, hogy egész este kínlódtam a beadandómmal, ha nem tudom kinyomtatni? Kit érdekel, hogy mennyit küzdöttem önmagammal, hogy egyáltalán eljöjjek Sopronba? Mikor... most bődületesen elcsépelt közhelyet fogok leírni, de egyszerűen imádok az ágyban maradni. Nincs sok értelme felkelni, és végig szenvedni a napot kisírt szemekkel, vagy ellenkezőleg, betegre vihogott ábrázattal. Érzelmeim egyszerűen szétroppantanak, mielőtt lenyelnének. Aztán szépen lassan meghalnak minden érdeklődésemmel együtt, és olyan szép apátiás tüneteket mutatok, amilyent még csak leírva láttál egy lélekbúvár könyvben. A jó meleg ágyikóban minden megvan: odadobva a könyvem, amit olvasok, az mp3 lejátszóm, hiszen én magam vagyoka zene, de szerintem ezt már említettem. Ott pihennek ágyamban az álmaim, különleges fantáziám, minden érzésem és gondolatom. Ezt kell otthagynom, ki kell másznom a pihepuha takaró alól, bele a száraz és silány valóságba. Ahol még a virágok is tüskések, a levelek élesek, fájdalmasan, mélyen vágják a húsom. Úgy nézem itt az embereket, mintha beültem volna a nézőtérre. Passzív vagyok, nem mondom ki a lényeget. Egyék meg az emberek a valóságjukat, ők építették maguknak. Hát, akkor csak élvezzék, mert én kiválok közülük. Vidáman visszabújok az álmaim közé. Építek majd egy nagy, gyönyörűszép kastélyt. Csak én járok majd a kerjében. nem szedem le gyönyörűszép, illatos virágait. Élvezni fogom, hogy olyan színesek, és nekem nyílnak.  Egyedül járom majd a folyosókat, egyedül fedezem fel a könyvtárat. Egyedül keresem a nemlétező titkos járatokat. Beengednék én akárkit, de úgyse jönnek. Nem is akarnak.

Pokol

Megint itt. Egyik baj jön a másik után. Csak ennyi. Nem tudom leírni! Valahogy nem megy. Pedig milyen szívfacsaró lenne. Nem tudom, ezek után hogy fogok bárkinek is a szemébe nézni. Legjobb lesz, ha nem állok szóba senkivel. Nem tudtam megjavulni, egyszerűen ilyen a természetem. Nem érdemlem meg, hogy szeressetek, törődjetek velem. Olyan vagyok, mint egy lelketlen pszichopata. vagy inkább egy őrült??? Esetleg egy deviáns ember, akit megviselt a sok szarság? Választhatsz. Rosszat csináltam, és fogok is még... :'( Remélem a pokolban fogok elégni. Már ha bekerülök oda... De most is csak ezt tudom mondani: az nem mostanában lesz. Addig visszavonulok és igyekszem senkinek sem ártani. :(
Most, hogy így szembe jut, a valódi pokol szerintem az én lelkemben van. Talán lelkiismeretnek hívják...

Elvarázsolt világ. Búbánatos!

Mindig mozgásban. Ez a baj, mindig, mindig mozgásban és sohase egyhelyben. Látod, amikor beszélgetsz velem, 1 pillanatra elfordulsz, és már nem vagyok ott. A jó útról is ilyen fénysebességgel tértem le. Minden nap máshol alszom. Ha éppen nincs stresszelnivaló, akkor gyártok magamnak. Nem tudom, mikor jöb el a megnyugvás. Szerintem majd mikor már végre végleg otthon lehetek. De addig még 2 év hátravan. Fura érzés, mikor felébredek, és nem a megszokott helyemen vagyok. Suli (ahol nem tudok koncentrálni, a magam baja van a fejemben), utána azon töröm a fejem, hova a fenébe tegyem a cuccaimat, míg értem jönnek vagy én megyek valahova. Na ez a hetem ilyen, mintha nem is valóság lenne, hanem valami idétlen kalandfilm, ahol nem sok fantáziája van a rendezőnek. Szar a forgatókönyv, mintha kihagytak volna belőle pár oldalt. Itt csak én vagyok a jó színész, tökéletesen játszom a közömbös, vagány kiscsajt. Még jó, hogy tudnak segíteni. Minden percben itt van valaki, akihez fordulhatok. Különben már réges rég megbolondultam volna. Tényleg egy álomvilág, de borzalmas! Egy tized másodperc alatt elveszítettem mindent. El se hiszem! Még jó hogy másol, másnál segítségre találtam.

Magasban...

Most éppen nem egy gödörben vergődök, hanem a magasban szárnyalok. Tök jó, felülről nézem az egész világot. :) Ennyit én is megérdemlek, hogy legalább pár napra boldog legyek. Lehet hogy megadatik. Megerősödve kell kezdenem az új évet, most, hogy az álmaim nem szakadtak meg végleg. Kivárom, mi lesz a vége, de most még minden oké körülöttem, nem veszélyezteti semmi se a jövőmet. Remélem így is marad. Rám fér már a megnyugvás! :)

Álmok

Tele voltam álmokkal. Tele minden buta kamasz elképzelésével, hogy majd híres énekes leszek, ha pár évvel idősebb leszek. Felnőtt fejjel szerettem volna író lenni. Megírni a fájdalmat, a szenvedést, a közelgő halál előtti vigaszt. Szerettem volna elmerengeni az élet rejtélyein (mert van bőven), akartam volna még sok törődést adni kedves kis családomnak. De... nem jött össze. Helyette hív az erdő, hajt egy kifáraszthatatlan motor. A gép újratermeli a könnyeket. Egy átkozott, láthatatlan valami felerősíti a vágyakat elmebeteg akarattá. Álmodni szabad. Hátha nem ébreszt fel a reggeli szél. Talán egyszer bedöglik a könnytermelő gépezet, és még az író is visszatér belém. De nem valószínű, inkább elégedjetek meg a régi bejegyzéseimmel, mert akárhogy is fáj, nem megy. Az írás. Csak növelném a netes selejtet, vagy talán szánalmasan néznétek rám, amit nem akarok. csak annyit akartam, hogy valósuljanak meg az álmaim, de arra még várni kell. Hosszú ideig.