most...

Nem nagyon értem...

...mit írtam ide tegnap este. Ez az egész előző bejegyzés olyan kusza, mintha meg akarnék mutatni valamit, de nem tudnám leírni. Most nagyon ideges vagyok a vizsgajelentkezés miatt, remélem minden rendben lesz. Most csak ennyit tudok mondani.

Futószalagon

Itt futok egy szalagon, nem is tudom mi ez, valami időbeszívó, lélekbeszippantó, testöregítő akármi ez. Nem leszek érzelgős, ne félj, valójában utálom az olyat. Csak egyszerűen magaról beszélek. Néha tele vagyok gyűlölettel, és akkor te vagy egy hatalmas bőrzsák, amibe nyugodtan döfködhetem a kést. Neked fájdalom, nekem jólesik. (kétszínű vigyor) Mert újabban csak erre jó az ember, hogy belevezessem a feszültségemet. Ha így történt, érezd megtiszteltetésnek. Nem mindenkibe szúrom bele a gúnyos és keserű pengémet. De én sem vagyok egy aszalt szívű jöttment. Igenis ideges vagyok!!! Jön ez a rohadt napsütés, jön a nyelvvizsga, jön a saját mániám, jön itt minden, csak vidámság nem.
Szerintem nagyon nem ismersz, ami persze kár, mert rengeteg humoros dolgot mesélhetnék neked. Megmutathantám a kedvenc zenéimet, megnézhetnéd a szerelmem fényképét... de te nem létezel. mert te csak a sötétkék égre mereszted üres szemeidet és vigyorogsz, mint egy kábszer-túladagolt fiatal, aki nem tudja éppen, merre jár a lelke kiszakadt darabja. Szeretnék hintázni, mint régen, mint általános iskolás koromban. Vagy mint tavaly, mikor egy tanárnőm meglátott és elcsodálkozott, mit keres egy középsuli negyedikes egy fahintán. Szembe fújna velem a büdös szél, de én elfújnám a dögszagát. Megszaggatná bőröm a hideg, de én csinálnék napsütő meleg kék eget a saját szívemből.
Szétszórnám az üres sörösdobozokat, hogy meglásd, mi vagy te. Írnék verset, de tollamon akadna a szó és a közhely, miközben a szavak egymással verekednek. Nincs pattogó rím, nincs hullámzó dallam, de sajnos csend sincs. Valami kellemetlen zörej miatt nem tudsz aludni. Mintha valaki beszélne hozzád a saját hangodon, és emlékeztetne hogy mindent elrontottál.
Legszebb betegség a magány, mert az csak nagyon ritkán terjed, és mesterséges körülmények között tenyészthető. Itt ez a sok vízcserélő berendezés, kötekednek, köpködnek, de van köztük aki megmutatja szülei fényképeit is. Van aki elmeséli álmait, de nincs senki aki le is rajzolja. És senki nem beszél a járhatatlan alagútról, amit saját hülyeség és emberi szűkagykorlát épített. Mi csak bankba futkozó, vagy benzines kannával rohangáló embereket látunk. De ők nem emberek. Mi sem vagyunk azok. Az egész fajunk csak egy halandó emlősállat. Remélem nem nézem végig, mikor kipusztul.

+1

A tegnapi bejegyzésemhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nincs barátom, nincs példaképem, nem követhetek senkit, nincs akire felnézhetek. Akkor meg kiért/kinek élek? :O (Mert ha azt mondom h csak saját magamért akkor állati önző vagyok.)

haszonbarátok

Egyszer régen, még talán a gimi 10. vagy 11. osztályában hallottam egy mondatot: "A kedvessége csak máz, nem olyan ő valójában." Egy nagyon aranyos nénire mondták ezt, akit ismertem. Nem hittem el, ezért megfigyeltem a néni viselkedését, hátha találok olyan megnyilvánulást, ami igazolja az idézetet. És találtam. De ha nem szólnak észre sem veszem. Most hasonló a helyzet, egyszerre élt mellettem 2 példaképem is. Aztán őket is figyeltem, mint aki hibát keres bennük. Kíváncsi voltam, tényleg olyanok-e. Sajnos mindkét esetben csalódtam, de hatalmasat. Már nincs is példaképem. Haragszom nagyon mindkettőre, de mondjuk tökmindegy, ők nem olvassák a blogomat. Az egyik úgy bukott le, hogy haragjában egész férfiasan kezdett el beszélni. A másik cinikus és pofátlan kérdések sorozatát tette fel nekem. Azóta nincs példaképem. Rájöttem, hogy az emberek (főleg a nők) álarcokba bújnak és alattomosan vernek át másokat. A férfiakkal más a helyzet, ők nem alattomosan, hanem nyíltan gonoszak. Erőszakosak, de nyítan kimutatják mire mennek. Persze van kivétel. Gyűlölöm az embereket, és nem örülök annak a képességemnek hogy beléjük látok.