Felhívom a figyelmed...

A következő eset nem velem történt, de tanulságos.
Az egy dolog, hogy a szülők idősebek és tapasztaltabbak mint mi, de most bebizonyítom: nem ér az semmit. Tegyük fel, a gyereket egy másik kölyök megalázza, piszkálja, tökmindegy hogy fogalmazok. A szülő csak verbálisan (szóban) védi, magyarul nem csinál semmit, elnéz mindent, mert "másnak a gyerekét nem illik megverni". Ezért inkább szívja meg a sajátja. Mondhatom, szép egy felfogás (gúnyos vigyor). Múlnak az évek, az emlék nem tompul, ugyanolyan felkavaró, a gyerekből fiatal fiú lett, mikor a szülők egyik este pletykaszerűen ki akarták beszélni az esetet. A fiú szólt a szüleinek, hogy fejezzék be, beszélgessenek másról. De hát tudjuk milyenek a szülők! A csámcsognivaló az üres beszéd, de a gyerek érez valamit, mert vele művelték és fáj neki. És hát tudjuk hogy a csámcsognivaló az jó zsíros, a fiú szülei le nem szállnak a témáról. Ekkor a fiú elkiáltja magát: "Fejezzétek már be! nem értitek hogy ez nekem fáj?!" Érkezik a megdöbbent válasz: "Még mindig? De hát hogyhogy? Ennyi év után is?" Bizony, mindegy mennyi év után. A gyerek ugyanazt érzi, még akkor is, ha közben később felnő. Az emlékek sajnos beragadnak, leragadnak, ottragadnak, megmaradnak örökre vagy fogalmazzunk ahogy akarunk. A megalázottság, a tudat hogy valaki kihasználta a gyengeségünket... hát valljuk be, nem a legjobb érzés. Idegesít minket a tehetelenség, dühösek vagyunk, nem értjük mért tehet meg mindent a másik, és miért jó neki. Nem értjük, mi öröme van abban másnak, ha minket megkínoz, miért olyan élvezetes. Mindegy, a fiúval megtörtént. Később egy véletlen beszélgetés alatt ki akarták beszélni a szülei. Nem bánom, de ne a fiú előtt!!! És ha mégis, legalább legyen bennük annyi megértés, hogy megpróbálnak együtt érezni a szerencsétlen gyerekkel. Mert ha nem, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon: nem ér semmit a sok éves tapasztalat? Ha egyszer a saját gyerekünket se értjük meg?