Kiüresedett rosszkedv

Vannak normális emberek, akik megörülnek, hogy végre felkapaszkodhattak, mindent elkövetnek hogy ott is maradjanak. A megszerzettt, megbecsült helyen. És van ugye a Violetta, aki valahogy nem hajlandó erőfeszítéseket tenni a talpon maradásáért. De most túllépte önmagát: küzdött. És minek? Végeláthatatlan zh-k, pót zh-k, kényszerszereplések miatt? Nagyon természetes az, hogy már megint ő a leggyengébb, a legrosszabb, legelkeseredettebb, legérdektelenebb? Még sajnos nem jött el az üresség. Ott toporog az elkeseítő felismerés, hogy nem vagyok több hatalmas hibák összességénél. Semmit nem tudok jól csinálni... és ebben az a legdurvább, hogy néha nem is akarok!!! Börtönt csináltam a kollégiumi szobámban- de én csináltam! És mi lesz, ha eljön az unalmas üresség? Mikor már nem gyötör semmiféle önvád, nem találgatom, hogy én most megbolondultam, vagy még nem. Nagyon félek. Mert ismerem magamat, nem tudom visszacsinálni azt amit egy félév, egy év, vagy egy élet alatt jól elszúrtam. És nem is akarom. Javíthatatlan rossz vagyok. Valami hatalmas hiba... ami mindenkinek fájni fog, mindenkinek rossz, de kijavítani már nem lehet.