barátok

Valamikor régen leírtam, hogy szerintem nem is létezik a barátság. Azt hittem, csak emberkreálta fogalom. Nekem nem voltak barátaim, ezért eltökéltem, hogy komolyan nemlétező fogalomnak tekintem a barátságot. Most viszont vannak barátaim. Akik valóban mellettem állnak, bármi rosszat is csinálok, akik nem érdekből csapódtak hozzám. Akik együtt nevetnek velem (rajtam). És akik most nagyon-nagyon hiányoznak. 

Előzmények

Ha azzal kezdem, sokminden történt a nyáron, unalmas vagyok. Mégis, muszály néhány részletre visszautalnom, különben nem érthető hol tartok most. 
Kezdődött a vizsgáknál. Időben elkezdtem a felkészülést, egész jó időpontokra fel tudtam venni a vizsgákat. Ezért (részben) nem érthető, miért voltak olyan durva rémálmaim, mikor arra ébredtem, hogy kaparom az arcomat. Ha persze logikus akarok lenni, akkor ráfogom a túlterheltségre és a szorongásra, ami ugyebár vizsgák előtt teljesen természetes. Valahogy éreztem, itt rossz dolgok fognak történni. Csak egy ócska, homályos megérzés volt, de valóra vált. Három héten keresztül olyan fura érzelmek öntöttek el, amilyet soha többet az életben nem akarok átélni. 
Olyan volt, mintha kiszívták volna belőlem a boldogságot, beleértve a legapróbb kis vidámságot is. Egy árva pillanatig se volt jó kedvem. Úgy éreztem, kezd megszűnni a lelkem, nem éltetett semmi, nem tudtam örülni semminek. A legrosszabb az volt, ahogy nem vettem észre magam körül senkit. Már annyira befordultam, hogy nem érdekelt, mikor megbántottam olyanokat, akiket szeretek. Önző voltam, csak a saját fájdalmam érdekelt. El  tudod képzelni, mit élhettem át. Állandó rossz közérzet, sötét jövőkép, apátia. Nem tudom hogyan, de KILÁBALTAM belőle. Vége! Lehet, hogy csak a stressz, vagy vitaminhiány okozta, ezért kérlek titeket, hogy egyetek rendesen, ügyeljetek a változatos étrendre. Akkor elkerültök egy olyasmit, amit itt tömören, elég gyengén összefoglaltam. 

Kastély, álomkert

Nehéz éjszakám volt, keveset aludtam. Folyton azt éreztem, nem elég jók a beadandóim, átéltem ahogy visszadobják őket. Átéltem ahogy szembeszállok a tanáokkal. Kétségbeestem, mert féltem a zh-tól. Meg amúgyis ideges voltam, mert lényegében tudtam, Sopron a hangosan röhögő közömbösség városa. Körülöttem futkoz a sok kis értetlenke, akik csak vihorászni meg üvölteni tudnak, de azt úgy, mintha vadállatok üzengetnének egymásnak az erdőben. Vannak persze kivételek, de nem állíthatom meg őket azzal, hogy: "figyu már, én nem egészen így, megy úgy gondoltam a dogokat, de te biztos megérted". Szóval ilyen emberek, és milyem környezet! Csupa váratlan akadály, ezer apró rohadt bökkenő, direkt azért, hogy semmi se úgy sikerüljön, ahogy én szeretném. Hiszen ki nem szarja le, hogy egész este kínlódtam a beadandómmal, ha nem tudom kinyomtatni? Kit érdekel, hogy mennyit küzdöttem önmagammal, hogy egyáltalán eljöjjek Sopronba? Mikor... most bődületesen elcsépelt közhelyet fogok leírni, de egyszerűen imádok az ágyban maradni. Nincs sok értelme felkelni, és végig szenvedni a napot kisírt szemekkel, vagy ellenkezőleg, betegre vihogott ábrázattal. Érzelmeim egyszerűen szétroppantanak, mielőtt lenyelnének. Aztán szépen lassan meghalnak minden érdeklődésemmel együtt, és olyan szép apátiás tüneteket mutatok, amilyent még csak leírva láttál egy lélekbúvár könyvben. A jó meleg ágyikóban minden megvan: odadobva a könyvem, amit olvasok, az mp3 lejátszóm, hiszen én magam vagyoka zene, de szerintem ezt már említettem. Ott pihennek ágyamban az álmaim, különleges fantáziám, minden érzésem és gondolatom. Ezt kell otthagynom, ki kell másznom a pihepuha takaró alól, bele a száraz és silány valóságba. Ahol még a virágok is tüskések, a levelek élesek, fájdalmasan, mélyen vágják a húsom. Úgy nézem itt az embereket, mintha beültem volna a nézőtérre. Passzív vagyok, nem mondom ki a lényeget. Egyék meg az emberek a valóságjukat, ők építették maguknak. Hát, akkor csak élvezzék, mert én kiválok közülük. Vidáman visszabújok az álmaim közé. Építek majd egy nagy, gyönyörűszép kastélyt. Csak én járok majd a kerjében. nem szedem le gyönyörűszép, illatos virágait. Élvezni fogom, hogy olyan színesek, és nekem nyílnak.  Egyedül járom majd a folyosókat, egyedül fedezem fel a könyvtárat. Egyedül keresem a nemlétező titkos járatokat. Beengednék én akárkit, de úgyse jönnek. Nem is akarnak.

Pokol

Megint itt. Egyik baj jön a másik után. Csak ennyi. Nem tudom leírni! Valahogy nem megy. Pedig milyen szívfacsaró lenne. Nem tudom, ezek után hogy fogok bárkinek is a szemébe nézni. Legjobb lesz, ha nem állok szóba senkivel. Nem tudtam megjavulni, egyszerűen ilyen a természetem. Nem érdemlem meg, hogy szeressetek, törődjetek velem. Olyan vagyok, mint egy lelketlen pszichopata. vagy inkább egy őrült??? Esetleg egy deviáns ember, akit megviselt a sok szarság? Választhatsz. Rosszat csináltam, és fogok is még... :'( Remélem a pokolban fogok elégni. Már ha bekerülök oda... De most is csak ezt tudom mondani: az nem mostanában lesz. Addig visszavonulok és igyekszem senkinek sem ártani. :(
Most, hogy így szembe jut, a valódi pokol szerintem az én lelkemben van. Talán lelkiismeretnek hívják...

Elvarázsolt világ. Búbánatos!

Mindig mozgásban. Ez a baj, mindig, mindig mozgásban és sohase egyhelyben. Látod, amikor beszélgetsz velem, 1 pillanatra elfordulsz, és már nem vagyok ott. A jó útról is ilyen fénysebességgel tértem le. Minden nap máshol alszom. Ha éppen nincs stresszelnivaló, akkor gyártok magamnak. Nem tudom, mikor jöb el a megnyugvás. Szerintem majd mikor már végre végleg otthon lehetek. De addig még 2 év hátravan. Fura érzés, mikor felébredek, és nem a megszokott helyemen vagyok. Suli (ahol nem tudok koncentrálni, a magam baja van a fejemben), utána azon töröm a fejem, hova a fenébe tegyem a cuccaimat, míg értem jönnek vagy én megyek valahova. Na ez a hetem ilyen, mintha nem is valóság lenne, hanem valami idétlen kalandfilm, ahol nem sok fantáziája van a rendezőnek. Szar a forgatókönyv, mintha kihagytak volna belőle pár oldalt. Itt csak én vagyok a jó színész, tökéletesen játszom a közömbös, vagány kiscsajt. Még jó, hogy tudnak segíteni. Minden percben itt van valaki, akihez fordulhatok. Különben már réges rég megbolondultam volna. Tényleg egy álomvilág, de borzalmas! Egy tized másodperc alatt elveszítettem mindent. El se hiszem! Még jó hogy másol, másnál segítségre találtam.

Magasban...

Most éppen nem egy gödörben vergődök, hanem a magasban szárnyalok. Tök jó, felülről nézem az egész világot. :) Ennyit én is megérdemlek, hogy legalább pár napra boldog legyek. Lehet hogy megadatik. Megerősödve kell kezdenem az új évet, most, hogy az álmaim nem szakadtak meg végleg. Kivárom, mi lesz a vége, de most még minden oké körülöttem, nem veszélyezteti semmi se a jövőmet. Remélem így is marad. Rám fér már a megnyugvás! :)

Álmok

Tele voltam álmokkal. Tele minden buta kamasz elképzelésével, hogy majd híres énekes leszek, ha pár évvel idősebb leszek. Felnőtt fejjel szerettem volna író lenni. Megírni a fájdalmat, a szenvedést, a közelgő halál előtti vigaszt. Szerettem volna elmerengeni az élet rejtélyein (mert van bőven), akartam volna még sok törődést adni kedves kis családomnak. De... nem jött össze. Helyette hív az erdő, hajt egy kifáraszthatatlan motor. A gép újratermeli a könnyeket. Egy átkozott, láthatatlan valami felerősíti a vágyakat elmebeteg akarattá. Álmodni szabad. Hátha nem ébreszt fel a reggeli szél. Talán egyszer bedöglik a könnytermelő gépezet, és még az író is visszatér belém. De nem valószínű, inkább elégedjetek meg a régi bejegyzéseimmel, mert akárhogy is fáj, nem megy. Az írás. Csak növelném a netes selejtet, vagy talán szánalmasan néznétek rám, amit nem akarok. csak annyit akartam, hogy valósuljanak meg az álmaim, de arra még várni kell. Hosszú ideig.

Mély gödör fenekén

Senki nem ír rám. A másodpercmutatónak adtam egy kis speedet, hadd járjon gyorsabban, de hát nem akar. Ő tudja...Gondoltam, majd minden rendben lesz, és boldogan kezdem az új tanévet, megváltozva, megerősödve, de tévedtem. Helyette a sír szélére löktek. Nem is igazán érdekel, de hát azt hittem, hiányozni fogok valakinek. Reméltem, hogy segít valaki, aki nem érdekember. Baromságokban hittem, most már rájöttem. És léptem egy nagyot, hopp... pont a gödörbe. Akkorát estem, hogy nem heverem ki, amíg élek. Már ha túlélem. Jól érzem itt lent magam. Fekszem, érzem, ahogy a gondolatok kiszállnak belőlem, és csak röhögök, ha az erős élet felém száll. Gúnyosan kiröhögök minden józan embert, utánuk küldöm az eszem, csak azzal a fránya lélekkel van a baj. :) Attól nem tudok megszabadulni, csak akkor, ha végre végleg elalszom. Érzem ahogy senki nem akar foglalkozni velem. Hallom az aggodalmas sikolyokat. Nagyon fáj, ahogy rám lapátolják a földet. és mégjobban fáj, hogy elfelejtenek. :(

Kitört a vihar

Aznap délelőtt még nem tudtam mi vár rám. Fogalmam se volt, hogy aznap még találkozhatok Szívecskémmel, az azután kitörő viharról meg végképp nem sejtettem semmit. Egy sör fölé hajolva már éreztem hogy baj van, igaz, a szél még csak akkor kezdett fújni. De aztán valahogy viharos ereje lett. Én a bárpultot támasztottam, de tudtam, hogy odakint vad szelek kergetik körbe-korbe az üres sörös- és konzervdobozokat. Még egy dögnehéz borosüveget is ledöntött az asztalról, a szalvétákat szerteszét fújta az udvaron. Faágatat vágott a szobánk ablakához. Be is kellett csukni, mert a szél majdnem letépte a függönyöket. Én csak néztem a korsót, benne a sörrel. Félni kezdtem. Próbáltam valakit elérni, de nem volt szabad gép, a telefonomon meg nem volt pénz. Mintha elvágtak volna a külvilágtól. Menekülni akartam a felhők elől, de akkor kitört a vihar. Autók, buszok robognak körülöttem, én félek, nem akarom, de a vihar egyre csak tombol. Jégeső veri a kollégiumot, de ezt már bentről nézem. Ezt éltem át, mielőtt előkerült a kígyóméreg. A ruháim közül vettem elő, a vihar pont a fejünk fölött volt és elérte a tetőpontját. Volt, aki a szobába menekült, én már nem tudtam. Lebénított a kígyóméreg. Mindig vannak bátrak, akik nem félnek a vihartól, ők velem voltak, a többiek ellenem. Legalábbis a méreg ezt hitette el velem, mert megvágta az emlékezetemet. A villámok újra és újra lecsaptak, mindig a szobánk mellé. Túl sok volt belőlük aznap. Aztán kezdett lecsendesedni a vihar, szomorkás eső vette át a helyét. Néha felerősödött, jégesővé vált, talán a kollégiumot akarta széverni, vagy csak éppen erre járt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy jó sokáig esett. a vihar egy életre elmosta a jó híremet, széllel kergette, esővel áztatta. A kígyóméreg meg az emlékeimet vitte magával. Vigye, bánom is én. Azóta kopár földön járok. A légkör mérgező, a talaj bármikor meghasadhat alattam. A következő vihar messze van még. Bár nem akarom, mégis kitör, újból és újból. Mindegy, legközelebb már otthon leszek. Még mindig reménykedek, hogy egyszer majd kizöldülnek a fák, és újra előbújik a nap a gonosz fekete felhők mögül. Talán akkor a talaj is felszárad majd, és nem akar majd mindenáron kettéválni alattam. Vagy ha kettéválik, hát... bánom is én. Már csak biztonságot akarok, és hogy ne bántsanak, ne röhögjenek azok a csúnya fekete fellegek. Mert ugye mindig ők győznek, esőből állnak és ezen a Földön a víz az úr!

Kötelességlépcső

Örülök a teljesítményemnek. Eddig jobb, mint a tavalyi. Még nem versenyképes, de már elindult egy lassú fejlődés. Kutatómunkám is elkezdődik, amint a szabad perceim aránya rohamosan nőni kezd. Vannak terveim az új félévre, remélem lesz belőle valami. Az az elkeserítő, hogy olyan környezetben vagyok, ahol nem tanul körülöttem senki, sőt még engem mernek strébernek nevezni, és le akarnak beszélni a tanulásról. Hát nem vagyok stréber, csak szeretnék valamit teljesíteni, valamit felmutatni, amitől ma több vagyok mint tegnap. Érdekes módon egy emelettel feljebb már tanulnak. Itt nem divat valahogy. Itt a semmittevés meg a pasikhoz dörgölőzés a divat, heti háromszori nagyberúgással megfűszerezve. A normálisak messziről elkerülnek, és ez nagyon fáj. Mintha valami undok taszító erő lenne körülöttem. Ráadásul túlbecsülik a képességeimet, sokkal jobbnak látnak, mint amilyen vagyok. Nekem meg kell felenem ennek a képnek, különben csalódást okozok. Ez idegesít, igen, hogy jobb legyek önmagamnál (tanulásban), nehogy rájöjjenek, nem vagyok én tehetséges semmiben. Kicsit túlhajszolt vagyok, mások nem értenek meg, de nem érdekel. Megint csak azt tudom mondani, nem ismernek. Fogalmuk sincs, ki vagyok. Biztos valami robot, aki tudja az összes létező német szót, és néha feltakarítja a koliszobát, csak úgy, gombnyomásra. Eddig rohadtul szarul éreztem magam, most már olyan vagyok mint egy robot, mindenféle érzelem nélkül. Csak a teljesítmény, csak működni - más semmi. És nem lesz vége addig, míg az utolsó vizsgámat sikeresen le nem tettem.

kicsi szív összetört

Nem tehetek róla, hogy nincs hozzám hasonló lény ezen a világon. Csupa tökegyforma, kívülálló alak. Mérgesek rám, nem tudnak megérteni. Pedig nem az én hibám, hogy nem embernek születtem. Ha letépem a torz álarcomat, és megmutatom a valódi belsőmet, csak még jobban kiábrándulnak belőlem. Ők bezzeg egyformák, úgyanúgy felenek meg az iskolai elvárásoknak, úgyanúgy válaszolnak a kérdésekre, ők nem értik félre a feladatokat, és teljesen máshogy kommunikálnak. Mintha kollektív tudatuk lenne, amiből én kívülálló vagyok. Ez a közös, nagy-nagy-nagy valami el fog engem taposni, ettől félek. Egy hatalmas szörny közeleg felém, csak úgy árad belőle a hullaszag, én meg folyton előle bujkálok. Egy egész hadsereg egyetlen szerencsétlen újonc katonával szemben. És jön a szörny, valami zajos, morajló valami, sötét színű, hatalmasnagy, alig belátható... és nekem megy százszor, ezerszer is, de minden egyes csapás jobban fáj nekem, ahelyett, hogy inkább megszoknám. A kollektív tudatot nem lehet kiirtani. A kollektív szörny elől csak legfeljebb pár órára lehet elbújni. De most már mindegy, beleestem a mókuskerékbe, kezdődik minden az elejéről!!! Nem akarom, mégis... kezdődik.
Itt a napsütéses tavasz, próbálok valamit meríteni az erejéből, és átvészelni ezt a hol elviselhetetlen, hol semmilyen állapotot. Ha valakinek "vérzik a szíve, menjen szívsebészhez. De ha valakinek a lelke vérzik, az mit tud csinálni? A lélek az olyan megfoghatatlan valami. Tanán hormonok. Csak az a baj, hogy a szívem összetört, ha felvágna egy sebész professzor, akkor csak apró barna csomókat találna a helyén. De ami nagyobb baj, hogy a lelkem kiszabadult belőle. Most ésszel keresem és próblom visszarángatni. Ha visszarántottam, elkezdem vigasztalni. Sokszor sikerül. :))) Az jóóó, akkor megnyugszom, és már semmi fájdalom nem érdekel. De ez valahogy (nem értem miért) nem tetszik a kollektív szörnyek, egyből támad. Én csak védekezek. Ennyi.

Blogolófében

Csak sulis gépről merek blogolni. Nem szeretném, ha a blogomnak bármi nyoma maradna az otthoni gépemen...
Sok mindennel vádoltak mostanában. Az az egyik, hogy álszent vagyok. Pedig nem vagyok az! Csak mások mások valahogy nem tudnak kiismerni (mondjuk nem tudom miért, nem olyan nehéz). Olyanokat mondanak rólam, amiknek csak a fele igaz, és olyanok mondják, akik sokkal rosszabbak nálam, és ez zavar. Nem vagyok megjátszós, de tényleg. ha azt mondom, hogy szarul érzem magam, az nem csak figyelemfelhívás, hanem tényleg szarul vagyok. nem tudom, mit nem lehet ebben megérteni.
Van még valami. Érzem, hogy meghalnak a szép emlékek. Megszűnnek, elpárolognak, lassan úgy érzem, mintha nem is történt volna velem semmi érdekes a 20 évem alatt. Amire eddig szívesen gondoltam, ami éltetett, ami lelket öntöt belém azt most kezdem elfelejteni. Már nem tudok jókat röhögni a közösen eltöltött perceken. Nem érzek késztetést, hogy rá gondoljak. Először még szörnyű volt, mert emlékek nélkül az ember csak robot, valami biokémia által működtetett gép. most viszont úgy érzem, tiszta lappal indulok. De a rossz emlékek megmaradtak, azok bezzeg kísértenek végig. Hiába kezdek "tiszta lappal", ha az új életem is ugyanolyan lesz, mint a régi. Már nem érdekel a bulizás, szórakozás, semmi. Inkább tanulok, rejtvényt fejtek, 1000 db-os kirakóval kínlódok, igyekszek elviselni másokat.
Nem értem, hogy aki elvesz tőlem 250 Ft-ot, az miért tagadja le, mikor én még 5 Ft-ot is bevallok, pedig az nem is pénz. Hozányúlnak az én cuccaimhoz, nem törődnek vele, hogy lélek van bennük... de majd megszívják. :)
Most örülni kell a biztos helynek, a napsütéses melegnek, a blogolásnak, és minden pótcselekvésnek, ami kitölti az életemet és másokkal is elhiteti, hogy élek még lélek nélkül is.

Otthoni karácsony + vizsgaidőszak

Honlap még egy zh, és mehetek haza. Kőkemény volt ám ez a 3 hét. Megkönnyebbülést érzek, igaz, még csak most kezdődik a vizsgaidőszak. A múlt hetem volt a legrosszabb, délután öttől éjfélig tanulnom/varrnom kellett.
Otthon legalább tudok tanulni, és közeleg a karácsony! Nem tudom, gyerekkorom óta, mikor vártam ennyire a karácsonyt. Az ember teljesen átértékeli az ünnep fogalmát, ha távol van a családjától, szeretteitől. Ha minden napod távol töltöd, olyan helyen, ahol csak félig szeretsz ott lenni, akkor majd megérted, milyen jólesik hazamenni. Egész mást fog jelenteni az "otthon vagyok" kifejezés. Még meglepi ajándékokat is tudtam venni/csinálni. Remélem mindenki örülni fog neki. Most is színes égőkkel kivilágított karácsonyfáról ábrándozok, ahelyett, hogy tanulnék a csecsemős zh-ra. Pedig itt van előttem a füzetem! :) De jó lesz majd hazaérni! Még így is, hogy otthon sajnos tanulnom kell. Végre kiszakadok ebből az embertelen pörgésből.
De miért is jó kiszakadni? Egyrészt iszonyú egészségtelen, hogy nincs állandó napirended, mindig mások, vagy a körülmények mondják meg, mikor fekhetsz le aludni. Otthon akkor alszol, és annyit, amennyit csak akarsz. És nem hordozod egyik napról a másikra a kialvatlanságodat, mint a "kedves" kollégiumban. Otthon nem kérdeznek utána, hogy mit csinálsz, mit tanulsz, miért ezt csinálod és miért nem azt, stb. otthon nyugi van, legalábbis ilyen szempontból. A hallgatói élet gyorsabban pörget, mintha bevennél egy speedet. Csak aztán utána jön a kifáradás, a kétségbeesés. meg jópár kellemetlen testi tünet (pl. úgy fáj a szemed, hogy 2 napig ki se bírod nyitni, fejed fáj, hasad fáj, stb.) Egész félévben félidegenek vettek körül, jó lesz majd végre családtagokat is látni. Ésszerűen fogok tanulni, nem úgy, mint itt. Mert errefelé sajnos az a divat, hogy este fél kilencig semmit nem csinálnak, aztán eszükbe jut, hogy azért csak meg kéne írni azt a beadandót. Rájönnek, hogy este tízkor elég lesz elkezdeni tanulni a másnap reggeli zh-ra. Aztán arra is rájönnek, hogy minél kényelmesebb egyszerűen félredobni az egészet és az ágyban dögleni vagy egy szórakozóhelyen rángatózni. Ilyen otthon nincs, itt se én csináltam így.
Majd meglátjuk, mi lesz otthon, de ennél jobb, azt már most tudom.

Kiüresedett rosszkedv

Vannak normális emberek, akik megörülnek, hogy végre felkapaszkodhattak, mindent elkövetnek hogy ott is maradjanak. A megszerzettt, megbecsült helyen. És van ugye a Violetta, aki valahogy nem hajlandó erőfeszítéseket tenni a talpon maradásáért. De most túllépte önmagát: küzdött. És minek? Végeláthatatlan zh-k, pót zh-k, kényszerszereplések miatt? Nagyon természetes az, hogy már megint ő a leggyengébb, a legrosszabb, legelkeseredettebb, legérdektelenebb? Még sajnos nem jött el az üresség. Ott toporog az elkeseítő felismerés, hogy nem vagyok több hatalmas hibák összességénél. Semmit nem tudok jól csinálni... és ebben az a legdurvább, hogy néha nem is akarok!!! Börtönt csináltam a kollégiumi szobámban- de én csináltam! És mi lesz, ha eljön az unalmas üresség? Mikor már nem gyötör semmiféle önvád, nem találgatom, hogy én most megbolondultam, vagy még nem. Nagyon félek. Mert ismerem magamat, nem tudom visszacsinálni azt amit egy félév, egy év, vagy egy élet alatt jól elszúrtam. És nem is akarom. Javíthatatlan rossz vagyok. Valami hatalmas hiba... ami mindenkinek fájni fog, mindenkinek rossz, de kijavítani már nem lehet.

Vicces mondókák

Annak idején jókat röhögtem ezeken, főleg az elsőn. Remélem, neked is tetszeni fog. :D

Elszaladt a kemence
Teli pogácsával,
Utánament a mester
Minden diákjával.
Nagyot ugrott, nagyon fingott,
Kitörött a lába.
Könyörgött a bírónak,
Tegye kalodába.
Szálka ment a valagába,
Aki aztat kipiszkálja,
Száz forint lesz napszámja.

Elmentem én a szőlőbe,
Szőlőt cspiegetni.
Utánam jött János bácsi
Hátbaveregetni.
Dib, dob, dobogó,
Hajdina lencse,
Haza ne menj este,
Mert fölbök a kecske.
Kecskének van négy lába,
Ötödik a farka,
Farka alatt egy kis likja
Azt is neked tartja.

Nevelőnőgyári bizonytalanság

Bevezetés: nem merek a szokásos, durva, szókimondó stílusomban fogalmazni, mert félek, hogy kirúgnak a suliból. A mi gimnáziumunkban volt már rá példa, hogy kivágtak valakit, mert kitálalt pár kényes dolgot a blogjában. Mit csinálnak velünk a fősulin? Megtanítják a szakmát, az odajáró lélek mehet szociálpedagógusnak, óvónéninek, vagy éppen gondozónőnek. Na jó, de mit csinálnak még? Politikai nézeteket vernek a fejünkbe(!!!), gondosan elbújtatva a tananyag sűrű erdejében. Bár, hogy mennyire sűrű az a bizonyos erdő azt nem tudom. Mert ahol 15 oldalnyi jegyzetünk van, és a kötelező irodalom használhatatlan, ott igencsak megcsonkították azt a szerencsétlen erdőt.
Teljes bizonytalanságban telnek a napjaim. Fel tudok készülni az órákra, vagy nem tudok? Mert nem mindig sikerül jól beosztanom az időmet. Tudok majd aludni legalább 3 órát az éjjel? Esetleg én nem hagyom pihenni a szobatársakat, mert hajnalig bulizok, vagy házit kell írnom? Meg lesz tartva az óra, vagy nem lesz? Elmegyek-e este bulizni, és ha igen, milyen állapotban térek haza? Meg tudok feleni a tanárok elvárásainak? Kell-e még fejlődnöm, és ha igen, mennyit?
Semmi biztos pont nincs se a hétköznapi életemben, se a tanulásban. Nincs napirendem, kollégista vagyok, folyton másokhoz kell igazodnom. A fontoabb dolgokban sajnos senkire nem számíthatok, Mert még nem ismer senki. A sírós-vihogós Violettát már ismerik. Na de a valódi Violettát, aki ÉN vagyok... hát nem tudom. Szerintem senki nem lát belém. Mondjuk lehet, jobb is. :)))) :D :D
Ostoba szerepjáték ez, elvárják hogy reggel 7-től éjjel 2-ig szellemileg totál friss, naprakész, testileg gyors, kipihent állapotban legyek. Különben rám ragasztják, hogy bunkó vagyok. Azt már senki nem fogja észrevenni, hogy micsoda küzdelmek vannak a lelkemben (már ha van olyanom), és a kis fejemben. A teljes magányos bizonytalanság miatt. Mert soha nem tudhatom előre, hogy fog elsülni amibe belevágok. Sikerül vagy nem? Mondjuk egy vizsga. Vagy egy veszekedés? Megharagszanak rám, vagy nem? Megúszom?? Megúszom, ha nem készültem egy órára??? Mentség az hogy rossz kedvem volt??????
Passzív vagyok, nem csinálok én semmit, a dolgok csak úgy hirtelen megtörténnek velem. Tök durva. És ráadásul nem tudom, holnap mi fog következni. Mi lesz velem? Bizalmatlanságom miatt csak magamra számíthatok. Meg amúgy is, vannak doglgok, amiket egyszerűen nem lehet másokkal megbeszélni, mert annyira személyes, és durva is. Meddig megy ez még így? El tudom viselni ezt a kiszámíthatatlan és gyors hangulatingadozást? Mert sokszor boldog vagyok. Igen, így ahogy mondom. 10 perc múlva meg az ellenkezője. Vidám vagyok, 5 perc múlva meg már nagyon-nagyon ideges. Ez van. Ha saját magamat nem tudtam legyőzni, akkor nem lesz belőlem jó gondozónő, de még csak egy jó ember se. Még küzdök. Amíg még előre tudom magam vonszolni, míg el nem fogy az erőm. Sőt, még utána is küzdeni fogok! Csak tudnám mi lesz a vége!!!!!!!!

20 éves lettem :D

Halihó, 20 éve ilyenkor, 1990 április 26-án megkezdődött evilági pályafutásom. :))) Testileg nem öregszem, ha az éveim számát nézzük, akkor nyugodtan elmondhatom: "csak a húszéveseké a világ". Pezsgővel koccintás Veled!!! :))

Suli, és újból itthon

Sajnos múlt héten véget ért a suli. Kár, mert amíg oda jártam, addig senki nem mondhatta rám h haszontalan vagyok. Most meg egész nap itthon tengődök, és egyre szarabbul érzem magam. Nehéz megszokni, hogy nem mehetek már, és nincs egésznapos elfoglaltságot jelentő házitömeg. Én is szerettem oda járni, mert volt mit csinálni, volt miért küzdeni. a hangulat állati jó volt, sokat röhögtem. Igaz, soha nem lehettem én a domináns. pedig mindig törekedtem rá, de nem sikerült. Ráértem egész nap tanulni, annyi időt szántam rá, amennyit csak akartam. A társaim meg jó fejek voltak, igaz sokszor már az agyamra mentek az okoskodásukkal és az értetlenségükkel, de azért hiányoznak. Megint ott vagyok, ahonnan elindultam: se suli, se munka. Nem tudom, mi lesz így velem, de már kezdem magam szarul érezni így céltalanul. Még az a szerencsém, hogy nem hiányoznak a haverok, és nem akarok a neten ismerkedni. Még szeptemberben meggyűlöltem mindenkit, mert irigykedtek rám. Azt hitték, de jó nekem, otthon döglök egész nap. Hát, én nem tudom kinek jó egész áldott nap 4 fal között feküdni és a plafont bámulni. Nekem valahogy rohadtul nem volt jó, de ezt nem fogta fel az irigykedő emberköteg. Állandóan irigyek rám, megszólják, h nyevvizsgáztam, még a pár négyzetméteres rohadt kis panellakásomra is irigykednek. Ezek után nem fogok barátkozni az internetes aljanéppel. A valós személyeknek meg jobb dolguk is van, minthogy velem kínlódjanak. Magyarul jövő héttől ágybanfekvés, plafonbámulás.

Nyuszi

Helló! Kellemes húsvéti ünnepeket!


Remélem nemcsak készülődéssel és nagytakarítással telik a "szünet"!

most...