Kitört a vihar

Aznap délelőtt még nem tudtam mi vár rám. Fogalmam se volt, hogy aznap még találkozhatok Szívecskémmel, az azután kitörő viharról meg végképp nem sejtettem semmit. Egy sör fölé hajolva már éreztem hogy baj van, igaz, a szél még csak akkor kezdett fújni. De aztán valahogy viharos ereje lett. Én a bárpultot támasztottam, de tudtam, hogy odakint vad szelek kergetik körbe-korbe az üres sörös- és konzervdobozokat. Még egy dögnehéz borosüveget is ledöntött az asztalról, a szalvétákat szerteszét fújta az udvaron. Faágatat vágott a szobánk ablakához. Be is kellett csukni, mert a szél majdnem letépte a függönyöket. Én csak néztem a korsót, benne a sörrel. Félni kezdtem. Próbáltam valakit elérni, de nem volt szabad gép, a telefonomon meg nem volt pénz. Mintha elvágtak volna a külvilágtól. Menekülni akartam a felhők elől, de akkor kitört a vihar. Autók, buszok robognak körülöttem, én félek, nem akarom, de a vihar egyre csak tombol. Jégeső veri a kollégiumot, de ezt már bentről nézem. Ezt éltem át, mielőtt előkerült a kígyóméreg. A ruháim közül vettem elő, a vihar pont a fejünk fölött volt és elérte a tetőpontját. Volt, aki a szobába menekült, én már nem tudtam. Lebénított a kígyóméreg. Mindig vannak bátrak, akik nem félnek a vihartól, ők velem voltak, a többiek ellenem. Legalábbis a méreg ezt hitette el velem, mert megvágta az emlékezetemet. A villámok újra és újra lecsaptak, mindig a szobánk mellé. Túl sok volt belőlük aznap. Aztán kezdett lecsendesedni a vihar, szomorkás eső vette át a helyét. Néha felerősödött, jégesővé vált, talán a kollégiumot akarta széverni, vagy csak éppen erre járt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy jó sokáig esett. a vihar egy életre elmosta a jó híremet, széllel kergette, esővel áztatta. A kígyóméreg meg az emlékeimet vitte magával. Vigye, bánom is én. Azóta kopár földön járok. A légkör mérgező, a talaj bármikor meghasadhat alattam. A következő vihar messze van még. Bár nem akarom, mégis kitör, újból és újból. Mindegy, legközelebb már otthon leszek. Még mindig reménykedek, hogy egyszer majd kizöldülnek a fák, és újra előbújik a nap a gonosz fekete felhők mögül. Talán akkor a talaj is felszárad majd, és nem akar majd mindenáron kettéválni alattam. Vagy ha kettéválik, hát... bánom is én. Már csak biztonságot akarok, és hogy ne bántsanak, ne röhögjenek azok a csúnya fekete fellegek. Mert ugye mindig ők győznek, esőből állnak és ezen a Földön a víz az úr!

Fekete felhő

Én örülök legjobban más boldogságának. Nekem fáj legjobban, ha egy barátom szomorú. Én aggódom legjobban, ha egy ismerősöm beteg. Nekem már mindegy, a saját életemet rég lehúztam a vécén. Nem tudtam befejezni a küldetésem. Engem nem ért meg senki, mintha most jöttem volna a vliágűrből. Egy ufót nem bámulnak meg annyira, mint engem. És nem tudom, mire irigykednek. Igazán nincs mire... Nagyon sok veszekedést hallottam már. Csak az a gond hogy én voltam az egyik kiabáló fél. Nem tudom miért nem ért meg senki. Vajon mit akarhatnak tőlem? Nem leszek aranyos kis mintagyerek, arról lekéstem. Nem voltam bájgúnár, nem voltam jó semmiben. Szerettem a zenét, mások szerint a tanulás rovására. Na és? Mi van akkor? másoknak úgy tűnik, egy idióta panaszos kis elkényeztetett liba vagyok feltűési viszketegséggel. Hát nem bánom, gondolj amit akarsz, csak azt üzenem, nem ismersz ahogy nem ismer engem senki sem. Annyi bajom van hogy belefulladok csak azért mert nem ért meg senki. De nem is várom el. Pont olyan mocskos ez a világ, ahogy a pesszimisták leírják. Ha bajban vagy, mindenki hátat fordít, még a legjobb barátod is. Csak magadra számíthatsz. Elcsépelt közhely, de sajnos mégis igaz. Fekete felhő van a házam fölött, ha elszáll akkor jót röhögök Liliom bejegyzésén vagy olvasom valaki levelét, vagy kivételesen minden rendbn itthon... de most vihafelhőket látok magam fölött.