Kastély, álomkert

Nehéz éjszakám volt, keveset aludtam. Folyton azt éreztem, nem elég jók a beadandóim, átéltem ahogy visszadobják őket. Átéltem ahogy szembeszállok a tanáokkal. Kétségbeestem, mert féltem a zh-tól. Meg amúgyis ideges voltam, mert lényegében tudtam, Sopron a hangosan röhögő közömbösség városa. Körülöttem futkoz a sok kis értetlenke, akik csak vihorászni meg üvölteni tudnak, de azt úgy, mintha vadállatok üzengetnének egymásnak az erdőben. Vannak persze kivételek, de nem állíthatom meg őket azzal, hogy: "figyu már, én nem egészen így, megy úgy gondoltam a dogokat, de te biztos megérted". Szóval ilyen emberek, és milyem környezet! Csupa váratlan akadály, ezer apró rohadt bökkenő, direkt azért, hogy semmi se úgy sikerüljön, ahogy én szeretném. Hiszen ki nem szarja le, hogy egész este kínlódtam a beadandómmal, ha nem tudom kinyomtatni? Kit érdekel, hogy mennyit küzdöttem önmagammal, hogy egyáltalán eljöjjek Sopronba? Mikor... most bődületesen elcsépelt közhelyet fogok leírni, de egyszerűen imádok az ágyban maradni. Nincs sok értelme felkelni, és végig szenvedni a napot kisírt szemekkel, vagy ellenkezőleg, betegre vihogott ábrázattal. Érzelmeim egyszerűen szétroppantanak, mielőtt lenyelnének. Aztán szépen lassan meghalnak minden érdeklődésemmel együtt, és olyan szép apátiás tüneteket mutatok, amilyent még csak leírva láttál egy lélekbúvár könyvben. A jó meleg ágyikóban minden megvan: odadobva a könyvem, amit olvasok, az mp3 lejátszóm, hiszen én magam vagyoka zene, de szerintem ezt már említettem. Ott pihennek ágyamban az álmaim, különleges fantáziám, minden érzésem és gondolatom. Ezt kell otthagynom, ki kell másznom a pihepuha takaró alól, bele a száraz és silány valóságba. Ahol még a virágok is tüskések, a levelek élesek, fájdalmasan, mélyen vágják a húsom. Úgy nézem itt az embereket, mintha beültem volna a nézőtérre. Passzív vagyok, nem mondom ki a lényeget. Egyék meg az emberek a valóságjukat, ők építették maguknak. Hát, akkor csak élvezzék, mert én kiválok közülük. Vidáman visszabújok az álmaim közé. Építek majd egy nagy, gyönyörűszép kastélyt. Csak én járok majd a kerjében. nem szedem le gyönyörűszép, illatos virágait. Élvezni fogom, hogy olyan színesek, és nekem nyílnak.  Egyedül járom majd a folyosókat, egyedül fedezem fel a könyvtárat. Egyedül keresem a nemlétező titkos járatokat. Beengednék én akárkit, de úgyse jönnek. Nem is akarnak.

Pokol

Megint itt. Egyik baj jön a másik után. Csak ennyi. Nem tudom leírni! Valahogy nem megy. Pedig milyen szívfacsaró lenne. Nem tudom, ezek után hogy fogok bárkinek is a szemébe nézni. Legjobb lesz, ha nem állok szóba senkivel. Nem tudtam megjavulni, egyszerűen ilyen a természetem. Nem érdemlem meg, hogy szeressetek, törődjetek velem. Olyan vagyok, mint egy lelketlen pszichopata. vagy inkább egy őrült??? Esetleg egy deviáns ember, akit megviselt a sok szarság? Választhatsz. Rosszat csináltam, és fogok is még... :'( Remélem a pokolban fogok elégni. Már ha bekerülök oda... De most is csak ezt tudom mondani: az nem mostanában lesz. Addig visszavonulok és igyekszem senkinek sem ártani. :(
Most, hogy így szembe jut, a valódi pokol szerintem az én lelkemben van. Talán lelkiismeretnek hívják...

Elvarázsolt világ. Búbánatos!

Mindig mozgásban. Ez a baj, mindig, mindig mozgásban és sohase egyhelyben. Látod, amikor beszélgetsz velem, 1 pillanatra elfordulsz, és már nem vagyok ott. A jó útról is ilyen fénysebességgel tértem le. Minden nap máshol alszom. Ha éppen nincs stresszelnivaló, akkor gyártok magamnak. Nem tudom, mikor jöb el a megnyugvás. Szerintem majd mikor már végre végleg otthon lehetek. De addig még 2 év hátravan. Fura érzés, mikor felébredek, és nem a megszokott helyemen vagyok. Suli (ahol nem tudok koncentrálni, a magam baja van a fejemben), utána azon töröm a fejem, hova a fenébe tegyem a cuccaimat, míg értem jönnek vagy én megyek valahova. Na ez a hetem ilyen, mintha nem is valóság lenne, hanem valami idétlen kalandfilm, ahol nem sok fantáziája van a rendezőnek. Szar a forgatókönyv, mintha kihagytak volna belőle pár oldalt. Itt csak én vagyok a jó színész, tökéletesen játszom a közömbös, vagány kiscsajt. Még jó, hogy tudnak segíteni. Minden percben itt van valaki, akihez fordulhatok. Különben már réges rég megbolondultam volna. Tényleg egy álomvilág, de borzalmas! Egy tized másodperc alatt elveszítettem mindent. El se hiszem! Még jó hogy másol, másnál segítségre találtam.

Magasban...

Most éppen nem egy gödörben vergődök, hanem a magasban szárnyalok. Tök jó, felülről nézem az egész világot. :) Ennyit én is megérdemlek, hogy legalább pár napra boldog legyek. Lehet hogy megadatik. Megerősödve kell kezdenem az új évet, most, hogy az álmaim nem szakadtak meg végleg. Kivárom, mi lesz a vége, de most még minden oké körülöttem, nem veszélyezteti semmi se a jövőmet. Remélem így is marad. Rám fér már a megnyugvás! :)

Álmok

Tele voltam álmokkal. Tele minden buta kamasz elképzelésével, hogy majd híres énekes leszek, ha pár évvel idősebb leszek. Felnőtt fejjel szerettem volna író lenni. Megírni a fájdalmat, a szenvedést, a közelgő halál előtti vigaszt. Szerettem volna elmerengeni az élet rejtélyein (mert van bőven), akartam volna még sok törődést adni kedves kis családomnak. De... nem jött össze. Helyette hív az erdő, hajt egy kifáraszthatatlan motor. A gép újratermeli a könnyeket. Egy átkozott, láthatatlan valami felerősíti a vágyakat elmebeteg akarattá. Álmodni szabad. Hátha nem ébreszt fel a reggeli szél. Talán egyszer bedöglik a könnytermelő gépezet, és még az író is visszatér belém. De nem valószínű, inkább elégedjetek meg a régi bejegyzéseimmel, mert akárhogy is fáj, nem megy. Az írás. Csak növelném a netes selejtet, vagy talán szánalmasan néznétek rám, amit nem akarok. csak annyit akartam, hogy valósuljanak meg az álmaim, de arra még várni kell. Hosszú ideig.

Mély gödör fenekén

Senki nem ír rám. A másodpercmutatónak adtam egy kis speedet, hadd járjon gyorsabban, de hát nem akar. Ő tudja...Gondoltam, majd minden rendben lesz, és boldogan kezdem az új tanévet, megváltozva, megerősödve, de tévedtem. Helyette a sír szélére löktek. Nem is igazán érdekel, de hát azt hittem, hiányozni fogok valakinek. Reméltem, hogy segít valaki, aki nem érdekember. Baromságokban hittem, most már rájöttem. És léptem egy nagyot, hopp... pont a gödörbe. Akkorát estem, hogy nem heverem ki, amíg élek. Már ha túlélem. Jól érzem itt lent magam. Fekszem, érzem, ahogy a gondolatok kiszállnak belőlem, és csak röhögök, ha az erős élet felém száll. Gúnyosan kiröhögök minden józan embert, utánuk küldöm az eszem, csak azzal a fránya lélekkel van a baj. :) Attól nem tudok megszabadulni, csak akkor, ha végre végleg elalszom. Érzem ahogy senki nem akar foglalkozni velem. Hallom az aggodalmas sikolyokat. Nagyon fáj, ahogy rám lapátolják a földet. és mégjobban fáj, hogy elfelejtenek. :(

Kitört a vihar

Aznap délelőtt még nem tudtam mi vár rám. Fogalmam se volt, hogy aznap még találkozhatok Szívecskémmel, az azután kitörő viharról meg végképp nem sejtettem semmit. Egy sör fölé hajolva már éreztem hogy baj van, igaz, a szél még csak akkor kezdett fújni. De aztán valahogy viharos ereje lett. Én a bárpultot támasztottam, de tudtam, hogy odakint vad szelek kergetik körbe-korbe az üres sörös- és konzervdobozokat. Még egy dögnehéz borosüveget is ledöntött az asztalról, a szalvétákat szerteszét fújta az udvaron. Faágatat vágott a szobánk ablakához. Be is kellett csukni, mert a szél majdnem letépte a függönyöket. Én csak néztem a korsót, benne a sörrel. Félni kezdtem. Próbáltam valakit elérni, de nem volt szabad gép, a telefonomon meg nem volt pénz. Mintha elvágtak volna a külvilágtól. Menekülni akartam a felhők elől, de akkor kitört a vihar. Autók, buszok robognak körülöttem, én félek, nem akarom, de a vihar egyre csak tombol. Jégeső veri a kollégiumot, de ezt már bentről nézem. Ezt éltem át, mielőtt előkerült a kígyóméreg. A ruháim közül vettem elő, a vihar pont a fejünk fölött volt és elérte a tetőpontját. Volt, aki a szobába menekült, én már nem tudtam. Lebénított a kígyóméreg. Mindig vannak bátrak, akik nem félnek a vihartól, ők velem voltak, a többiek ellenem. Legalábbis a méreg ezt hitette el velem, mert megvágta az emlékezetemet. A villámok újra és újra lecsaptak, mindig a szobánk mellé. Túl sok volt belőlük aznap. Aztán kezdett lecsendesedni a vihar, szomorkás eső vette át a helyét. Néha felerősödött, jégesővé vált, talán a kollégiumot akarta széverni, vagy csak éppen erre járt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy jó sokáig esett. a vihar egy életre elmosta a jó híremet, széllel kergette, esővel áztatta. A kígyóméreg meg az emlékeimet vitte magával. Vigye, bánom is én. Azóta kopár földön járok. A légkör mérgező, a talaj bármikor meghasadhat alattam. A következő vihar messze van még. Bár nem akarom, mégis kitör, újból és újból. Mindegy, legközelebb már otthon leszek. Még mindig reménykedek, hogy egyszer majd kizöldülnek a fák, és újra előbújik a nap a gonosz fekete felhők mögül. Talán akkor a talaj is felszárad majd, és nem akar majd mindenáron kettéválni alattam. Vagy ha kettéválik, hát... bánom is én. Már csak biztonságot akarok, és hogy ne bántsanak, ne röhögjenek azok a csúnya fekete fellegek. Mert ugye mindig ők győznek, esőből állnak és ezen a Földön a víz az úr!